Fejesugrás

2015/02/01

Újabb hónap telt el anélkül, hogy idenéztem volna, ez pedig már kezd meglehetősen kellemetlenné, kínossá és szégyellni valóvá válni. Különösen amiatt, hogy
a) a jelek szerint naponta legalább húszan reménykedtek abban, hogy mégiscsak írtam ide valamit;
b) valójában (setét vallomás következik) már lassan másfél éve van egy másik blogom, ahová gyakorlatilag minden nap posztolok. Más néven, más témában, másképpen, de mégis csak én csinálom, meglehetős kitartással.
Nem vagyok biztos abban, hogy mindannyiótokat érdekelne (bár vicces módon néhányan már megtalálták)*, meg egyébként is elég sok energiát szoktam feccölni abba, hogy különböző perszónáimat szétválogassam, de most bűntudat-indukálta nagylelkűségi rohamom van. Úgyhogy:
aki úgy érzi, nem tud hónapokig ellenni édes bülbül szavaim nélkül, az írjon nekem a csipkepitty@yahoo.com címre, hogy megadjam neki a másik blog elérhetőségét.
Ezzel persze roppant eleganciával össze fogok kutyulni mindent, amin eddig dolgoztam (inkognitó, anyámkínja), de ismerjük el: aki akarta, eddig is ki tudta nyomozni, ki vagyok…

Kiegészítés: Nyuginyugi, ennek a blognak nincs vége, csak ritkán írok ide. A másik nem pótlék, hanem alternatíva. Ott teljesen más dolgokról van szó. Lásd *

* Igencsak világi hívságokról szól, ezt előre kell bocsátanom. Még annál is inkább, mint esetleg hinnétek.

Bang, bang (and no kiss)

2014/12/30

A méltán híres bürgüncfalvi Kulákdombon (ahol van például olyan ház is, amelynek a kertjébe egy tizenöt fokos dőlésszögű medencét építtetett valami nagyokos) már durrogtatnak, pedig még csak harmincadika.
Az emberek hülyééék, jaj de nagyon hülyééééék.

Diszkrepancia

2014/12/29

Folyamatos csodálattal és értetlenséggel tölt el az a tény, hogy
a) a népek engem általában vidám és vicces és túláradó izékének tartanak,
b) lényegében az összes olyan tevékenységem, amiért pénzt meg elismerést kapok, leginkább magabiztos, megaszondós exhibicionistáknak való (és amúgy tényleg jól csinálom ezeket),
c) mindeközben meg én tényleg egy Barlangi Morcogó vagyok, ocsmányul csámpás önbecsüléssel.
Kiértiezt.

Még egy rongyos régi

2014/12/26

Ma reggel arra ébredtem, hogy pánikolok, mert annyi mindent kéne csinálni, én meg annyira lassú vagyok. Körülbelül háromezer olyan feladatom van, ami külön-külön szép és nehéz és kihívás, de együtt csak annyit hoznak ki belőlem, hogy ááááá, én meg kapkodok, mint Bernát a ménkűhöz.
Ráadásul a RK családjában egyre szaporodnak a fitt és unatkozó és anyagilag viszonylag jól eleresztett nyugdíjasok, akiknek rohadt sok szabadideje és bulikedve van, így hát egymást érik az “érezzük jól magunkat, sejhaj” programok, disznóvágástól Rókabércre kihelyezett háromnapos szülinapozásokig, miközben nekem a számítógép meg a tankönyvek előtt kéne kushadnom.
Az meg már tényleg csak a tortahab, hogy a RK el akar hurcolni két hétre Jénába, mert mikor, ha nem most, lásd háromezer feladat.
Igen, tudom, nekem most nagyon szar, az emberek meghívnak a szülinapjukra, az életükbe, fuvaroznak, etetnek, itatnak, mulattatnak, és valójában nem várnak el ezért cserébe semmi mást, mint hogy ne üljek morcosan a sarokban.
Durr nekem egy pofon.

Az a rongyos régi

2014/12/23

Tökmindegy, mivel telt az esztendő, a karácsony előtt-közben-utáni időszak kísértetiesen egyforma minden egyes évben. Emberek jönnek-mennek, mint a jojó (most éppen Csőrike van itt, ma délben már rohan is tovább), a RK megtölti a hűtőt káosszal, a mosogatót pedig koszos edénnyel, én hajnali fél hatkor próbálom utolérni magam a süteményekkel, a saját kezűleg gyártott ajándékoknak meg tán a negyede kész.
Ezúttal viszont legalább a lakást sikerült összerántanom (már amennyire, persze – az emelet meg a RK dolgozószobája továbbra is egy hülye vicc), ami jelentős előrelépés tavalyhoz képest, akkor még huszonnegyedikén is a falvédőt varrtam.

Gyünnek a rémek

2014/12/20

Ma reggel/hajnalban 5:20-kor (én akkor már két órája pörögtem, és éppen a csokicsók tésztáját kezdtem összeállítani) az az érzésem támadt, hogy néz valaki. Megfordultam, hát erre ott volt az ajtóban a RK, begyógyult szemekkel, nyakán sállal, mamuszban, de amúgy selyempizsamában. És nézett.
Gyerekek, én még ilyen hangosan sose mondtam azt ijedtemben, hogy “UhhhhÁÁÁÁÁÁÁÁ”.

Az együttélés szépségei

2014/12/19

Iszonyatos mennyiségű macskaszőrt porszívóztam össze, már az is csoda, hogy Celofánon van még egyáltalán bunda, amennyi szőrt széthagyott a lakásban.
És mivel nagy lendülettel a Repülő Kutató is megérkezett kicsiny lakunkba*, a hűtőt már csak orrcsipesszel lehet kinyitni. Kellett nekem olyan pasashoz mennem, aki a büdös, sétáló sajtokért és a sarvalt káposztáért rajong.
Mellesleg a pasas nem csak büdisajtokat és sarvalt káposztát hozott haza, hanem a Jénába elvitt késeit és sajtszelő miskulánciáit (“ezek nélkül nem tudok főzni!”), valamint a szintén Jénába elvitt plüssállatait is (“Nem maradhattak ott egyedül szegénykék…”)
Oh well. Mondtam már nektek, hogy eredetileg tanító- és óvóképzőt végeztem?

* Még mindig arról a kurva nagy hodályról beszélek, amit három napig takarítottam, de így is kábé fél óra alatt össze lehetne koszolni és szőrözni. Bár, tudjátok mit, nincs értelme feltételes módot használnom, tutira meglesz.

Nos, a lottóötöst is megnyeri valaki

2014/12/18

A fényfüzéren kétszáz égő van. Miután bedugtam a konnektorba, nem égett ezek közül egy se. Mikor felnyaláboltam, hogy megnézzem, mi baja, azonnal rámarkoltam az egyetlen törött és zárlatos példányra.
Valahol a lakásban van ugyan kettő darab pótégő, de akkora szerencse a világon sincs, hogy én azt megtaláljam.

Szó szerint

2014/12/17

Tegnap megkérdeztem a Repülő Kutatót, mivel várjam haza, mire ő érzelmesen csak annyit mondott, hogy “egy kis melegséggel”.
Az előbb megnéztem, 21,5 fok van. Szerintem az már elég.

Mogyoróhéj

2014/12/17

Hm, lehet, hogy illene beszámolnom, mi minden történt az elmúlt másfél hónapban, amíg lényegében nem voltam jelen ezen a blogon.
Nos, csak a hájlájtokat kiemelve: lett egy új állásom (és nem csak ígéret rá, hanem tényleg); megjelent egy regényem; a NKA pedig úgy döntött, ad nekem egy csomó pénzt, hogy írjak egy könyvet.
A három esemény között természetesen semmi összefüggés sincs, sőt. Mondhatni, három különböző emberrel történt mindez, hogy aztán a negyedik majd leírhassa a blogjában.
A kanapéhuzatot amúgy még mindig nem sikerült befejezni.

Kicsit mellé

2014/12/16

Mivel némileg elvesztettem lábam alól a talajt*, ma este gyorsan rácsaptam egy olyan műsorra, aminek az volt a címe, hogy Guide to a casual Christmas, hátha ad néhány ötletet, mit csináljak.
Azzal kezdődött, hogy a karácsony szuper, kellemes nyár van, ki lehet hajintani a tigrisrákot a grillsütőre, és utána jöhet egy kis mangómousse, de előbb menjünk le a partra, és szörfözzünk egyet.
Piszok ausztrálok. Sokat segítettetek.

* Kedves régi olvasók, ha vagytok még – hinnétek, hogy összes karácsonyi előkészültem eddig még csak annyiból állt, hogy felpakoltam az ablakpárkányra kettő darab mécsestartó porcolánytélapót?… Ünnepi lakásdekor nuku, a falvédő még mindig a tulipános(!), amit általában júliusban(!) lecserélek. És, horribile dictu, egy fia süteményt sem sütöttem még. Egyet, de egyet sem.

A tény az tény

2014/12/07

Hát én jól eltűntem. Na majd javítunk rajta.

Egy kis zavar az erőben

2014/10/28

A lakásban minden ketyere, amin óra vagy kijelző vagy bármi olyan izé van, aminek időt kell jeleznie, más-más időt mutat. Igen, a számítógépek is.

A nagy ho-ho-ho

2014/10/22

Né, egy hal.

hal0

Mi lenne, ha én ezt most gyorsan megfognám.

hal1

Aztán kergetném egy kicsit.

hal2

Meg még egy kicsiiiiit.

hal1

Eh. Nem finom.

hal4

Ilyen még nem volt

2014/10/21

Az imént agnoszkáltam a RK csütörtöki hazajövetele* óta növekvő papírkupac tetején egy kéttonnás kiadványt, ami “Az MTA doktora” címre hallgat, és tele van követelménnyel, szabályokkal meg táblázattal.
Eddig is ott fityegett a tervekben a fenyegetés, mint Damoklész kardja, de most ott van mind a két kézzel fogható tonnájában. Anyám. És a végén még tényleg megadják neki.

(Következő bejegyzésem valószínűleg egy fotóriport lesz arról, hogyan lopja a macska az applikálandó plüsshalakat. Csak hogy helyrebillentsem a világot.)

* Nyugi, holnap megint lelép. És aztán nem látom egy hónapig.

Ok-okozati hiba

2014/10/20

Miközben kásagyöngyből szemet varrtam az applikált halaknak, eszembe jutott az is, mekkora mázli, hogy a Csőrikék testületileg katolikusok. Lövésem sincs ugyanis, hogy a toszba raknék össze egy applikált pelikánt.

(Helló, mindenki, velkám szellemem bakugrásaiba.)

Aranyhal

2014/10/19

A memóriám tényleg nem a régi. Ma reggel Csőrikével hosszan latolgattuk, vajon tényleg megígértem-e Kicsi Csőrikének a nyári ittvakációja alatt, hogy varrok neki újabb halacskás téli ruhákat a rég kinőttek helyett (ezekről van szó itt ni). KCs ugyan úgy emlékszik, hogy igen, de hát ő arra is emlékszik, amikor még sárkány volt, nyolcszögletű farokkal.
Azt hiszem, végül mégis csak ruhavarrás lesz ebből.

A megfelelő pillanatban

2014/10/12

(Hosszú lesz és kanyargós, bocsi.)

Az utilitarista filozófusok (többségükben közgazdászok is) azt találták ki, hogy egy adott cselekedet/döntés/választás megítélésében az a legfontosabb kritérium, mennyiben járul az hozzá minél több ember minél nagyobb jólétéhez. Csinos.
Az utilitarizmus (és bármiféle következményalapú filozófiai irányzat) esetében viszont ott van elhantolva a bírálat lehetősége, hogy egy cselekedet/döntés/választás a) nem minden esetben vezet az elvárt következményre (vö. “ha én ezt tudtam volna, a Hufnágel Pistihez megyek feleségül” meg “a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve”); b) számos esetben, ha retrospektíve, következményeik irányából ítéljük meg a cselekedeteket/döntéseket/satöbbit, teljesen másként tekintünk rájuk, mint amikor még csak intencióként voltak jelen, a döntési helyzet pillanatában (vö: “De jó, hogy mégis hozzád mentem feleségül a Hufnágel Pisti helyett, Gézám”). Na persze az is ott van, hogy c) ha a következmény legitimálja, még a legvaddisznóbb cselekedet is felmenthető. Csak ki kell várni, amíg pozitív eredményt hoz.
Sok baj van ezzel az utilitarizmussal, no, szerencsére a modern utilitarista gondolkodók (többségükben matematikusok is) kitaláltak mindenfélét, ami oldja az ellentmondásokat: például a korlátozott utilitarizmust, a hasznosság fogalmát a jólété helyett, a kooperáció kiemelt szerepét meg olyanokat, hogy “amit preferáltunk volna, ha a döntés helyzetében teljes információval rendelkezünk”.

(Ádám, Éva, Mill, Bentham és Harsányi lement, na most már beszéljek arról is, amihez ezt a hosszú és értelmetlen bevezetőt írtam.)

Két héttel ezelőtt ugyebár elkúsztunk Hosszuval Piliscsabára, hogy a szakma krémjének a HKRD-ről pofázzunk hosszan és lehetőleg értelmesen. Persze be voltunk szarva, mint a pinty. Én ugyan felhívtam rá egy adott ponton Hosszu figyelmét, hogy ketten együttesen harminc év felsőoktatási tapasztalattal rendelkezünk csak az elosztási oldalról is, szóval nincs az az égbőlpotyogóbármi, ami megakadályozna minket abban, hogy jó előadást tartsunk; de attól még be voltam szarva, nem vicc.
Hét évig tököltünk a HKRD-vel, nettó időben persze nem volt annyi, voltak igen hosszú szüneteink is, a leghosszabb egy éves, ami rohadt sok. Mégis, mint erre valamikor a befejezés környékén rájöttünk, kellett ez a hét év hozzá, mert mindeközben a koncepciónk (és szövegünk) olyan érési folyamaton ment keresztül, amire annak a koncepciónak (és szövegnek) piszok nagy szüksége volt. Mindezt persze csak utólag látjuk ilyen tisztán, a folyamat közben csokin, sörön és kétségbeesésen tengtünk.
Ami engem illet, én undorítóan kicsinyhitű és pesszimista vagyok, de bizarr módon ennek ellenére is látám, mikor befejeztük a HKRD-t, hogy ez jó. És még csak nem is csak nekünk jó, hanem úgy általában is, cakumpakk. Az eddigi legjobb. És meg tudjuk magyarázni, meg tudjuk védeni, én pedig meg is fogom védeni, ha köll. Másként nem így csináltam volna, az árgyélusát neki. Ha valakinek nem tetszik vagy nem tud mit kezdeni vele, szíve joga. Maximum hozzábaszok egy söröskriglit leszarom a véleményét.
Nyilvánvalóan persze a HKRD (ezúttal a végeredményre gondolok) nem abba a kategóriába tartozik, amit venni fognak, mint a cukrot, ez sajnos az eddigi (bár igen kevés, még nem ugrottunk neki igazán) kiadói visszajelzésből is nyilvánvaló. A nyolcvanas évek Romániájában voltak afféle kellemes árukapcsolások, hogy ha vettél két kiló fagyasztott halat, vásárolhattál egy kiló citromot is.* Nahát mi az eddig felmerült kombinációkban mindig a két kiló fagyasztott hal voltunk, sose a citrom. Nem mintha nem érteném meg, a kiadók is a piacról élnek, és az eddig emlegetett citrom aztán tényleg citrom a javából. Az más kérdés, hogy ha a HKRD nem is citrom, de (mondjuk) fájdalomcsillapító, amit ugyan nem azért vesz meg az ember, mert déligyümölcs, de azért bizony egyeseknek muszáj megvenni. És, hogy a végletekig feszítsem ezt a roppant csámpás párhuzamot, a HKRD-t is felírják receptre itt-ott, hajaj. A receptet szorongatók meg hiába is keresnék a gyógyszertárban: a lokális verzió kifogyott (különben is csak éppen-hogy-ha-már-nincs más verzió volt), csak import van.
Úgyhogy én bizony nem estem kétségbe sem attól, hogy nem kapkodtak utánunk két kézzel, sem pedig attól, hogy esetleg (igen, ilyen is volt) “a tűz és a magyar fülnek oly kedves hangzás hiányát” emlegette valaki a HKRD végeredménye kapcsán. Toll az illető magyar fülébe. Pláne, hogy ezek után neki is látott bemutatni, milyen tűzre és hangzásra gondol. Maradjunk annyiban, hogy az általa elkövetett változtatások körülbelül olyan eredményre vezettek, mintha valaki az Odüsszeiát próbálná felező tizenkettesben fordítani – nem most, játszásiból, hanem még mielőtt az Odüsszeiának lett volna egy korrekt és metrikailag pontos fordítása. Eh. Aki nem tud arabusul, ne beszéljen arabusul. Még ha magyar füle is vagyon neki.
Nade. Mindezektől függetlenül is be voltam szarva, mint a pinty. Abban ugyan biztos voltam, hogy a közönség nagy hányada nem ismeri behatóan a Sárkányt és a Sárkány rettenetszínű pikkelyeit, de ezek végül is kollégák voltak, akik a maguk sárkányain ugyanazokat a rettenetszínű pikkelyeket kénytelenek végigtapogatni. És ha azt nem is tudják esetleg megállapítani, hogy mennyire voltak az eredetiben rettenetszínűek azok a pikkelyek, mi ugyan az eredeti alapján, de általunk látott és leírt pikkelyeket adjuk a kezükbe, márpedig ha a célnyelven nem látszik azoknak a pikkelyeknek a rettenetszíne, akkor baszhatjuk.
De hát mit volt mit tenni, kiálltunk oda, két vörösre festett gömbölyű negyvenes nő, és enyhén rezgett rajtunk a bugyi, de a harminc év együttes felsőoktatási elosztói tapasztalata miatt persze erről a közönségnek lövése sem volt. A továbbiakról pedig szerénységem tiltja nyilatkozni. (Annyit azért még elmondok, hogy a felkészülés során folyvást mondogattam Hosszunak, hogy lazának kell lennünk, lazának kell lennünk, és biztosan kíváncsiak lesznek szánalmas szopásainkra a szöveggel (birka), de ez akkor úgy tűnt, nincs nagy hatással Hosszura. Ezzel szemben eccercsak arról kezdett mesélni a ragyogóan szórakozó közönségnek, hogyan kocsmáztuk végig Pestet a HKRDvel, és én miként tartottam felolvasást anno a napi végeredményből a receptív kocsmatöltelékeknek. Azt hittem, ezt már el is felejtette. És igen, még a birkáról is beszélt.)
Csak egy előadás kellett ahhoz, hogy megérkezzünk, de persze az előadáshoz kellett az előző hét év összes szánalmas szopása a szöveggel (birka), különös tekintettel a birkákra. És igen, ez is így volt kerek. Évekkel ezelőtt is odamehettünk volna a szakma krémje elé, hogy elmeséljük, mivel szopunk éppen szánalmasan, két vörösre festett, akkormégharmincas gömbölyű nő, de hát így volt kerek. Igen, megcsináltuk. Mi csináltuk meg, személyesen. Köszönjük a figyelmet.
Szóval, visszatérve folyófutvástévaádámfelé**: az utilitaristáknak mégiscsak igaza van egyben-másban. A következmény sok mindent képes legitimálni. Például a hét évet meg a csak most, csak Önöknek megtartott előadást. Ez volt a megfelelő pillanat. Sőt, a Megfelelő Pillanat.
Sőt, a megfelelő pillanat, de marhára (birka).

(Most pedig tessék hozzászólni és lájkolni, mert két órát szoptam ezzel a bejegyzéssel, még ha közben be is hajintottam és ki is teregettem egy mosást. Elismerésre még a házibirkáknak is szüksége van.)

* Nem, nem melléje adták. Megvehetted. De csak ha vettél két kiló fagyasztott halat is. Másként nem volt citrom. (Istenkém, de öregnek érzem magam ilyenkor, amikor efféléket magyarázok.)
** Elnézést. Joyce-tól is.

amikor egyszer csak

2014/10/11

amikor egyszer csak minden előjel nélkül észreveszed hogy nem látsz jól és valami éppen mászik lefelé az arcodon a blúzod nyaka meg csupa víz
na hol az a kurva papírzsepi

Siker, pénz, nők, csillogás

2014/10/10

Hadd mesélek egy kicsit glamúros péntek estémről.
A kanapén heverünk én meg a macska, rajtam egy tízéves háziruha van, rajta egy egynapos gallér*. Én menstruálok, ő nem. A Project Runway tizedik évadát nézzük, amit én már láttam egyszer, Celofánt pedig igazából most sem érdekli.
És még előttünk van egy teljes ragyogó hétvége.

* Mikor visszavittem kontrollra, ráraktak egyet, mert eddig folyton lenyalta a mancsikájáról a betadint meg a kéklukácsot. Azóta olyan, mintha plüssből lenne. Ha holnap is ilyen passzív, nyomorult és étlen, én bizony leszedem róla a cuccot.