Vasárnapi túra

Hadd mesélem el, mi vezetett a jelen pillanathoz, amelyben minden különösebben fontos ok nélkül hozzávetőleges “Madame Bovary takonykórban szenved” jelmezben ülök a kanapémon (csupa röhejes fodor meg pasztell meg csipke, plusz az a fajta bolyhos zokni, ami viszont szinte biztosan nem volt Madame Bovaryn), a lábam fel van póckolva, cickafark-teát iszom, és egy olyan filmet nézek, amiben cápák potyognak a felhőkből.
A RK meg én mindketten szeretünk szép tarkabarka őszi napokon kies városunkban kószálgatni, főként azokon a részein, ahová az ottlakókon kívül csak a madarak jutnak el. Bürgüncfalva tele van olyan eldugott utacskákkal, ahol rengeteg kutya meg fura ház lakik. Ilyenkor ráadásul mindenhol színes levelű bokrok és fák vannak halomszám, kökény meg galagonya meg csipkebogyó, lepotyogott gesztenyék és diók és mogyorók. Szóval ősz, sétaidő, na, minek cifrázzam, fel kell venni a mászkálós cipőt, és nekiindulni egy fényképezőgéppel.
Sajna ezen az őszön eddig nem jött össze, a RK könyvet ír, nekem meg a szokott idiotikus órarendem van, és ezek külön-külön nem számítanának, de így együtt nagyon is. Úgyhogy már nagyon nagy várakozással indultunk neki ma, miután felszállt a köd.
A túránk a megszokott módon zajlott, a RK egy adott pillanatban beleszagolt a levegőbe, miként az vadászkutyáéknál szokás, aztán elindult felfelé egy mellékutcán, én meg enyhe aggódással követtem, mert ennek általában az a vége, hogy mászunk-mászunk-mászunk felfelé, míg végül olyan helyekre jutunk, ahol a madár se jár, aztán egyszer csak elfogy a domb, mi meg lenézünk a francba, és ott van Bürgüncfalva meg a csatolt kellemetességek, el egészen a Duna túlpartján túlig. Ezúttal is ez történt, mindeközben sehol nem találkoztunk senkivel a helyi síiskolát és irgalmatlan sok ideges kutyát kivéve, az utóbbiak őrjöngve ugattak, na meg egyszer valamelyik utcán szembejött egy anyuka, aki a bébimotoron burrogó kisfiát próbálta megakadályozni, hogy az leguruljon a Dunáig.
Szóval sehol senki, oké. Elindultunk lefelé, én meg az egyik utcasarkon rosszul találtam el lábammal neki az aszfalt szélét, és úgy kibicsaklott a bokám, hogy fejest zúgtam a sarki aljnövényzetbe, majd hanyatt fordultam, és agonizáló bogárka módjára hiperventilláltam kicsikét, szikrák a szemem előtt meg minden, ami köll.
Na most, mint mondtam, egész túránk alatt sehol nem volt senki szembejövő a teljes ragyaverte bürgüncfalvi dombságban. Kivéve persze a következő három percet, mely idő alatt két kocsi is megállt mellettünk, hogy segíthetnek-e valamit, mindkét kocsi hátsó üléséről fürtökben bámultak kifelé kettő-három darab gyerekek, én meg mindegyik alkalommal graciőz módon kiemelkedtem az aljnövényzetből, és mosolyogva nyugtattam meg mindenkit, hogy köszönöm, már jól vagyok, nagyon kedves tőlük, mindjárt lábra fogok állni. Ezek után mindkét alkalommal visszahanyatlottam, és a kín könnyei vizesíték el szememet, mint Dobó Istvánét, amikor lábonlándzsázták. (Hm. Azt hiszem, ezt a hasonlatot már ellőttem egyszer itt a blogon, de csütörtökön lesz öt éve, hogy vezetem, szóval ennyi idő alatt talán belefér.)
A RK természetesen úgy toporgott ezalatt mellettem, mint egy szarógalamb, és velem együtt nyugtatta meg a népeket, hogy semmi gond, mindjárt lábra állok. Azt hiszem, ő jobban hitt ebben, mint én, de végül valóban ez is történt, és egy kilométert gyalogoltam hazáig sziszegés nélkül, szóval feltehetőleg megmaradok. De hogy ilyen irdatlan fájdalmat mikor éreztem utoljára, mint most ott az utcasarkon, azt nem is tudom felidézni.
Most már csak egyetlen dolgot jegyeznék meg az egésszel kapcsolatban, mégpedig azt, hogy naná: az ember pont vasárnap délben, sétálgatva zúg bele a susnyásba, sosem pénteken iccaka, részegen támolyogva hazafelé a kocsmából. (Vagy legalábbis ezt szokták mesélni nekem azok, akik szoktak néha részegen hazafelé támolyogni a kocsmából. Én az ilyesmit el sem tudom képzelni. Egyáltalán nem.)

Címkék: grr, kaján, lomtalanítás, lopottanyag, nyaff, pamacs, tajgetosz