Magyarázom a bizonyítványom

Visszatekintve itt az elmúlt alig néhány nap történéseire, mintha kissé, hm, feltűnően kockázatvállaló magatartást tanúsítanék.
Először is nagy svunggal rákentem a fejemre a pumuklicsinálót, ami hallatlan módon nem színező, hanem festék, ráadásul olyan anyagok is vannak benne, amilyenekkel a lefolyókat szokás dugulásmentesíteni. Ammónia meg hidrogén-peroxid, blöe, olyan szaga is volt, mint amilyen a Morol márkájú patkányirtó szernek lehetett Hrabalnál. (Ez volt az, amiről az egyik betévedő epizódszereplő megállapítja, hogy “büdös, mint egy kettétépett esperes”.)
Másodszor meg épp ugyanekkora svunggal elmentem tetoválást csináltatni, ami első pillantásra szintén nem különösebben a középkorúság felé támolygó nőkre jellemző akció. Ha harmincnyolc évig kibírtam tetoválatlanul, miért éppen most.
Nos, mind a kettőre megvolt az okom, bár az elsőre valamivel kevésbé – hacsak nem számít az, hogy hallatlanul leértékelve vettem meg a festéket, 300 forintért. Tulajdonképpen amúgy is már itt kenegettem a fejem mindenféle pipiros színezőkkel, a haj megnő, mert meg szokott, és ha minden kötél szakad, átfestem vagy átfestetem, na bumm. A tetoválás azonban valamicskével tartósabb következményekkel jár – például, mint Nelli barátnőm felhívta rá a figyelmem, ezentúl már soha nem mehetek be Japánban egy nyilvános fürdőbe. (Ez elég nyomós érv a tetoválás ellen olyanok számára, akiknek viszonylag magasan szerepel a japán nyilvános fürdőzés a prioritási listáján. Talán nekem is beleférne az első kétszázba egy bakancslistán, de még lenne előtte kábé 180 más, úgyhogy végül úgy döntöttem, nem akkora kockázat ez.)
Az akciót viszont ne úgy tessék elképzelni, hogy mentem az utcán, aztán megláttam egy tetoválószalont, és beléptem, hogy gyorsan rávarrassak magamra egy nonfit, ha már úgyis van éppen egy órányi ráérő időm. Bármennyire hirtelen elhatározásnak látszik, én ezt már körülbelül fél éve tervezem, és hónapokkal ezelőtt nekiláttam a szervezésének. Szóval nem csak úgy véletlenül van rajtam éppen ez a tetoválás és éppen ott, ahol van.
Az okra Perenne trafált rá a legszebben, mikor megkérdezte, hogy “Legalább sárkányt ábrázol?”. Nos, khm, izé, tulajdonképpen igen.
A Hosszuval Közös Rémisztő Dolgunk (aka Sárkány1, mert Hosszu egy egész istállónyi Sárkányt tart számon) végére hét év után kitettük áprilisban a pontot. Most már csak javítgatások meg jegyzetek meg mellékSárkányok vannak hátra a munkából, és ugyan voltak olyan pillanatok, amikor azt hittük, sose jutunk el idáig, de megvan, készen van. Hét évbe fájt, az már egy házasságban is kritikus tömegű idő, és valahogyan pontot kellett tenni a végére. Igaz, amikor befejeztük, gyorsan ittunk egy-egy almapálinkát, de az mégse volt elég, és ezt előre is lehetett tudni, hogy nem lesz elég.
Úgyhogy szépen elmentem csináltatni egy tetoválást, a HKRD/Sárkány első szavát, mert végre leírtuk az utolsót is, és azért éppen a hátamra, mert azt sem akarom elfelejteni, hogy hányszor kívántam a hátam közepére az egész projektet, amikor zöld hajnalban a buszmegállóban ácsorogtam, a táskámban csokikkal, hogy nekivágjak egy újabb hajtépős és hentelős napnak.
Úgyhogy most végre lezártam ezt a hét évet, Hosszu is le fogja zárni nemsokára ezt a hét évet, ti meg igazán könnyen ki tudjátok találni, hogyan és miképp fogja ezt megtenni.
Így lesz kerek.

Címkék: éva, fejenpörög, HKRD, lomtalanítás, pityke, uccuneki