Fejesugrás

Újabb hónap telt el anélkül, hogy idenéztem volna, ez pedig már kezd meglehetősen kellemetlenné, kínossá és szégyellni valóvá válni. Különösen amiatt, hogy
a) a jelek szerint naponta legalább húszan reménykedtek abban, hogy mégiscsak írtam ide valamit;
b) valójában (setét vallomás következik) már lassan másfél éve van egy másik blogom, ahová gyakorlatilag minden nap posztolok. Más néven, más témában, másképpen, de mégis csak én csinálom, meglehetős kitartással.
Nem vagyok biztos abban, hogy mindannyiótokat érdekelne (bár vicces módon néhányan már megtalálták)*, meg egyébként is elég sok energiát szoktam feccölni abba, hogy különböző perszónáimat szétválogassam, de most bűntudat-indukálta nagylelkűségi rohamom van. Úgyhogy:
aki úgy érzi, nem tud hónapokig ellenni édes bülbül szavaim nélkül, az írjon nekem a csipkepitty@yahoo.com címre, hogy megadjam neki a másik blog elérhetőségét.
Ezzel persze roppant eleganciával össze fogok kutyulni mindent, amin eddig dolgoztam (inkognitó, anyámkínja), de ismerjük el: aki akarta, eddig is ki tudta nyomozni, ki vagyok…

Kiegészítés: Nyuginyugi, ennek a blognak nincs vége, csak ritkán írok ide. A másik nem pótlék, hanem alternatíva. Ott teljesen más dolgokról van szó. Lásd *

* Igencsak világi hívságokról szól, ezt előre kell bocsátanom. Még annál is inkább, mint esetleg hinnétek.

Az a rongyos régi

Tökmindegy, mivel telt az esztendő, a karácsony előtt-közben-utáni időszak kísértetiesen egyforma minden egyes évben. Emberek jönnek-mennek, mint a jojó (most éppen Csőrike van itt, ma délben már rohan is tovább), a RK megtölti a hűtőt káosszal, a mosogatót pedig koszos edénnyel, én hajnali fél hatkor próbálom utolérni magam a süteményekkel, a saját kezűleg gyártott ajándékoknak meg tán a negyede kész.
Ezúttal viszont legalább a lakást sikerült összerántanom (már amennyire, persze – az emelet meg a RK dolgozószobája továbbra is egy hülye vicc), ami jelentős előrelépés tavalyhoz képest, akkor még huszonnegyedikén is a falvédőt varrtam.

Az együttélés szépségei

Iszonyatos mennyiségű macskaszőrt porszívóztam össze, már az is csoda, hogy Celofánon van még egyáltalán bunda, amennyi szőrt széthagyott a lakásban.
És mivel nagy lendülettel a Repülő Kutató is megérkezett kicsiny lakunkba*, a hűtőt már csak orrcsipesszel lehet kinyitni. Kellett nekem olyan pasashoz mennem, aki a büdös, sétáló sajtokért és a sarvalt káposztáért rajong.
Mellesleg a pasas nem csak büdisajtokat és sarvalt káposztát hozott haza, hanem a Jénába elvitt késeit és sajtszelő miskulánciáit (“ezek nélkül nem tudok főzni!”), valamint a szintén Jénába elvitt plüssállatait is (“Nem maradhattak ott egyedül szegénykék…”)
Oh well. Mondtam már nektek, hogy eredetileg tanító- és óvóképzőt végeztem?

* Még mindig arról a kurva nagy hodályról beszélek, amit három napig takarítottam, de így is kábé fél óra alatt össze lehetne koszolni és szőrözni. Bár, tudjátok mit, nincs értelme feltételes módot használnom, tutira meglesz.

Mogyoróhéj

Hm, lehet, hogy illene beszámolnom, mi minden történt az elmúlt másfél hónapban, amíg lényegében nem voltam jelen ezen a blogon.
Nos, csak a hájlájtokat kiemelve: lett egy új állásom (és nem csak ígéret rá, hanem tényleg); megjelent egy regényem; a NKA pedig úgy döntött, ad nekem egy csomó pénzt, hogy írjak egy könyvet.
A három esemény között természetesen semmi összefüggés sincs, sőt. Mondhatni, három különböző emberrel történt mindez, hogy aztán a negyedik majd leírhassa a blogjában.
A kanapéhuzatot amúgy még mindig nem sikerült befejezni.

Kicsit mellé

Mivel némileg elvesztettem lábam alól a talajt*, ma este gyorsan rácsaptam egy olyan műsorra, aminek az volt a címe, hogy Guide to a casual Christmas, hátha ad néhány ötletet, mit csináljak.
Azzal kezdődött, hogy a karácsony szuper, kellemes nyár van, ki lehet hajintani a tigrisrákot a grillsütőre, és utána jöhet egy kis mangómousse, de előbb menjünk le a partra, és szörfözzünk egyet.
Piszok ausztrálok. Sokat segítettetek.

* Kedves régi olvasók, ha vagytok még – hinnétek, hogy összes karácsonyi előkészültem eddig még csak annyiból állt, hogy felpakoltam az ablakpárkányra kettő darab mécsestartó porcolánytélapót?… Ünnepi lakásdekor nuku, a falvédő még mindig a tulipános(!), amit általában júliusban(!) lecserélek. És, horribile dictu, egy fia süteményt sem sütöttem még. Egyet, de egyet sem.

Ok-okozati hiba

Miközben kásagyöngyből szemet varrtam az applikált halaknak, eszembe jutott az is, mekkora mázli, hogy a Csőrikék testületileg katolikusok. Lövésem sincs ugyanis, hogy a toszba raknék össze egy applikált pelikánt.

(Helló, mindenki, velkám szellemem bakugrásaiba.)

A megfelelő pillanatban

(Hosszú lesz és kanyargós, bocsi.)

Az utilitarista filozófusok (többségükben közgazdászok is) azt találták ki, hogy egy adott cselekedet/döntés/választás megítélésében az a legfontosabb kritérium, mennyiben járul az hozzá minél több ember minél nagyobb jólétéhez. Csinos.
Az utilitarizmus (és bármiféle következményalapú filozófiai irányzat) esetében viszont ott van elhantolva a bírálat lehetősége, hogy egy cselekedet/döntés/választás a) nem minden esetben vezet az elvárt következményre (vö. “ha én ezt tudtam volna, a Hufnágel Pistihez megyek feleségül” meg “a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve”); b) számos esetben, ha retrospektíve, következményeik irányából ítéljük meg a cselekedeteket/döntéseket/satöbbit, teljesen másként tekintünk rájuk, mint amikor még csak intencióként voltak jelen, a döntési helyzet pillanatában (vö: “De jó, hogy mégis hozzád mentem feleségül a Hufnágel Pisti helyett, Gézám”). Na persze az is ott van, hogy c) ha a következmény legitimálja, még a legvaddisznóbb cselekedet is felmenthető. Csak ki kell várni, amíg pozitív eredményt hoz.
Sok baj van ezzel az utilitarizmussal, no, szerencsére a modern utilitarista gondolkodók (többségükben matematikusok is) kitaláltak mindenfélét, ami oldja az ellentmondásokat: például a korlátozott utilitarizmust, a hasznosság fogalmát a jólété helyett, a kooperáció kiemelt szerepét meg olyanokat, hogy “amit preferáltunk volna, ha a döntés helyzetében teljes információval rendelkezünk”.

(Ádám, Éva, Mill, Bentham és Harsányi lement, na most már beszéljek arról is, amihez ezt a hosszú és értelmetlen bevezetőt írtam.)

Két héttel ezelőtt ugyebár elkúsztunk Hosszuval Piliscsabára, hogy a szakma krémjének a HKRD-ről pofázzunk hosszan és lehetőleg értelmesen. Persze be voltunk szarva, mint a pinty. Én ugyan felhívtam rá egy adott ponton Hosszu figyelmét, hogy ketten együttesen harminc év felsőoktatási tapasztalattal rendelkezünk csak az elosztási oldalról is, szóval nincs az az égbőlpotyogóbármi, ami megakadályozna minket abban, hogy jó előadást tartsunk; de attól még be voltam szarva, nem vicc.
Hét évig tököltünk a HKRD-vel, nettó időben persze nem volt annyi, voltak igen hosszú szüneteink is, a leghosszabb egy éves, ami rohadt sok. Mégis, mint erre valamikor a befejezés környékén rájöttünk, kellett ez a hét év hozzá, mert mindeközben a koncepciónk (és szövegünk) olyan érési folyamaton ment keresztül, amire annak a koncepciónak (és szövegnek) piszok nagy szüksége volt. Mindezt persze csak utólag látjuk ilyen tisztán, a folyamat közben csokin, sörön és kétségbeesésen tengtünk.
Ami engem illet, én undorítóan kicsinyhitű és pesszimista vagyok, de bizarr módon ennek ellenére is látám, mikor befejeztük a HKRD-t, hogy ez jó. És még csak nem is csak nekünk jó, hanem úgy általában is, cakumpakk. Az eddigi legjobb. És meg tudjuk magyarázni, meg tudjuk védeni, én pedig meg is fogom védeni, ha köll. Másként nem így csináltam volna, az árgyélusát neki. Ha valakinek nem tetszik vagy nem tud mit kezdeni vele, szíve joga. Maximum hozzábaszok egy söröskriglit leszarom a véleményét.
Nyilvánvalóan persze a HKRD (ezúttal a végeredményre gondolok) nem abba a kategóriába tartozik, amit venni fognak, mint a cukrot, ez sajnos az eddigi (bár igen kevés, még nem ugrottunk neki igazán) kiadói visszajelzésből is nyilvánvaló. A nyolcvanas évek Romániájában voltak afféle kellemes árukapcsolások, hogy ha vettél két kiló fagyasztott halat, vásárolhattál egy kiló citromot is.* Nahát mi az eddig felmerült kombinációkban mindig a két kiló fagyasztott hal voltunk, sose a citrom. Nem mintha nem érteném meg, a kiadók is a piacról élnek, és az eddig emlegetett citrom aztán tényleg citrom a javából. Az más kérdés, hogy ha a HKRD nem is citrom, de (mondjuk) fájdalomcsillapító, amit ugyan nem azért vesz meg az ember, mert déligyümölcs, de azért bizony egyeseknek muszáj megvenni. És, hogy a végletekig feszítsem ezt a roppant csámpás párhuzamot, a HKRD-t is felírják receptre itt-ott, hajaj. A receptet szorongatók meg hiába is keresnék a gyógyszertárban: a lokális verzió kifogyott (különben is csak éppen-hogy-ha-már-nincs más verzió volt), csak import van.
Úgyhogy én bizony nem estem kétségbe sem attól, hogy nem kapkodtak utánunk két kézzel, sem pedig attól, hogy esetleg (igen, ilyen is volt) “a tűz és a magyar fülnek oly kedves hangzás hiányát” emlegette valaki a HKRD végeredménye kapcsán. Toll az illető magyar fülébe. Pláne, hogy ezek után neki is látott bemutatni, milyen tűzre és hangzásra gondol. Maradjunk annyiban, hogy az általa elkövetett változtatások körülbelül olyan eredményre vezettek, mintha valaki az Odüsszeiát próbálná felező tizenkettesben fordítani – nem most, játszásiból, hanem még mielőtt az Odüsszeiának lett volna egy korrekt és metrikailag pontos fordítása. Eh. Aki nem tud arabusul, ne beszéljen arabusul. Még ha magyar füle is vagyon neki.
Nade. Mindezektől függetlenül is be voltam szarva, mint a pinty. Abban ugyan biztos voltam, hogy a közönség nagy hányada nem ismeri behatóan a Sárkányt és a Sárkány rettenetszínű pikkelyeit, de ezek végül is kollégák voltak, akik a maguk sárkányain ugyanazokat a rettenetszínű pikkelyeket kénytelenek végigtapogatni. És ha azt nem is tudják esetleg megállapítani, hogy mennyire voltak az eredetiben rettenetszínűek azok a pikkelyek, mi ugyan az eredeti alapján, de általunk látott és leírt pikkelyeket adjuk a kezükbe, márpedig ha a célnyelven nem látszik azoknak a pikkelyeknek a rettenetszíne, akkor baszhatjuk.
De hát mit volt mit tenni, kiálltunk oda, két vörösre festett gömbölyű negyvenes nő, és enyhén rezgett rajtunk a bugyi, de a harminc év együttes felsőoktatási elosztói tapasztalata miatt persze erről a közönségnek lövése sem volt. A továbbiakról pedig szerénységem tiltja nyilatkozni. (Annyit azért még elmondok, hogy a felkészülés során folyvást mondogattam Hosszunak, hogy lazának kell lennünk, lazának kell lennünk, és biztosan kíváncsiak lesznek szánalmas szopásainkra a szöveggel (birka), de ez akkor úgy tűnt, nincs nagy hatással Hosszura. Ezzel szemben eccercsak arról kezdett mesélni a ragyogóan szórakozó közönségnek, hogyan kocsmáztuk végig Pestet a HKRDvel, és én miként tartottam felolvasást anno a napi végeredményből a receptív kocsmatöltelékeknek. Azt hittem, ezt már el is felejtette. És igen, még a birkáról is beszélt.)
Csak egy előadás kellett ahhoz, hogy megérkezzünk, de persze az előadáshoz kellett az előző hét év összes szánalmas szopása a szöveggel (birka), különös tekintettel a birkákra. És igen, ez is így volt kerek. Évekkel ezelőtt is odamehettünk volna a szakma krémje elé, hogy elmeséljük, mivel szopunk éppen szánalmasan, két vörösre festett, akkormégharmincas gömbölyű nő, de hát így volt kerek. Igen, megcsináltuk. Mi csináltuk meg, személyesen. Köszönjük a figyelmet.
Szóval, visszatérve folyófutvástévaádámfelé**: az utilitaristáknak mégiscsak igaza van egyben-másban. A következmény sok mindent képes legitimálni. Például a hét évet meg a csak most, csak Önöknek megtartott előadást. Ez volt a megfelelő pillanat. Sőt, a Megfelelő Pillanat.
Sőt, a megfelelő pillanat, de marhára (birka).

(Most pedig tessék hozzászólni és lájkolni, mert két órát szoptam ezzel a bejegyzéssel, még ha közben be is hajintottam és ki is teregettem egy mosást. Elismerésre még a házibirkáknak is szüksége van.)

* Nem, nem melléje adták. Megvehetted. De csak ha vettél két kiló fagyasztott halat is. Másként nem volt citrom. (Istenkém, de öregnek érzem magam ilyenkor, amikor efféléket magyarázok.)
** Elnézést. Joyce-tól is.

Jénai anziksz

Mivel nagyjából reménytelennek látom, hogy szép sorrendben meséljek arról, mi van, hogy van, sőt részben még azt is lehetetlennek érzem per pillanat, hogy sorrend nélkül tegyem ezt – a távirati stílus után most átnyergelek a képeslaposra.
A Repülő Kutató elment egy fél évre ide:

,

időnként majd jól visszajön egy-két napra. Addig is itt lakik

,

ebben gyártja a papírfecniket meg a tudást

,

ezt látja az ablakból

,

és ha kedve támad hozzá, ilyeneket iszik

.

Én, asszem, elég jól vagyok.

Távirat

felgyorsult a vilaag stop szombaton mennybe mentuenk a szakma kreemje eloett stop heetfoen valooszinueleg lett egy uuj munkahelyem stop ma is bolondokhaaza lesz stop a rk holnap megy jeenaaba stop een is vele megyek stop peenteken visszajoevoek stop vaarjatok addig tuerelemmel stop

Zsák a foltját

Meglehetősen ijesztő belegondolni, de a Repülő Kutató meg én már tizenhét éve megyünk egymás idegeire, és már több mint tizennégy éve papírunk is van erről.*
Ha tudnék adni általános receptet arra, hogyan lehet ezt kibírni elérni, pudvásra kereshetném magam, de sajnos nem valószínű, hogy másnak is ugyanilyen igényei vannak, mint nekünk. Mi ugyanis házasságunk érzelemrokonító forrasztékának és kovászának az olyan pillanatokat tekintjük, mint a múlt szombati, amikor mindketten pizsiben ültünk a teraszon, közöttünk öt kiló főtt krumpli, és annak pucolgatása közben a légnyomás, a poszt-traumás stressz és a társadalmi szerep összefüggéseiről beszélgettünk.
De azért persze októbertől megint fogja magát, és elrepül.**

* Mellesleg a tizennégy plusz évből kábé összesen kettőt töltöttünk külön, mert ő folyton elrepült valahová. (Sajátos, de mind a két esetben, amikor én repültem el valahová három hétnél hosszabb időre, konzekvensen utánam jött, aztán ezzel fuccs volt a munkatervemnek. Talán nem repültem elég messzire, hm.)
** Fél évre, bakker. Az ilyesmibe már belejöttem ugyan, mint úrifiú a pofozkodásba, de ezúttal én is utána megyek. Mennék. A röhej kedvéért valószínűleg nem fogok ráérni, csak itt-ott pár hétre.

Otodectes Cynotis

Tudom, tudom, írnom kéne, de hát miről írjak. Nevetségesen sok munkámba telik, hogy mindennap összevakarjam magam, blogot meg azért ír az ember, hogy szórakoztassa az olvasóit, szóval inkább megkíméllek a hosszas nyígásoktól.
Egyéb híreink valamicskével szórakoztatóbbak (na nem nekem, de nektek hátha): mindennap kétszer cseppenteni kell a macska fülébe, ami sok érdekes tornagyakorlattal jár. Amikor befogadtuk, a címben jelzett dögöket is hozta magával a fülében, pedig nálunk a háziállatok nem tarthatnak további háziállatokat, az előző macskáink hozta gyíkokat is mindig elvettük tőlük, mert mi ilyen gonoszak vagyunk. Mindenesetre Celofánt megfogni se nagyon lehet, hát még a fülébe csepegtetni, a Repülő Kutató meg lelépett (ezúttal autón), úgyhogy egyedül én állok a fronton, kezemben egy tubus rühatkairtó. A macska persze már rühelli (pun intended) az egészet, kitartóan menekül előlem, de én felérem és használni is tudom a kilincseket, úgyhogy egészen kiváló lettem bekerítő hadműveletben. Volt itt már csepegtetés a mosókonyhában, a szerszámkamrában, a fürdőszobában, a nappaliban a kanapén, ma reggel meg a lépcső közepén sikerült elkapnom, juhé.
A többi meg valahogy ki fog alakulni. Muszáj neki.

Vízinyuszi

Tegnap este levittük a gyereket a főutcai sokadalomba, így hát most már pontosan tudjuk, mivel lehet hosszú időre kivonni a forgalomból (értsd: mi az, amivel hosszan hajlandó foglalkozni, viszonylag kevés kárt okozva önmagában és környezetében).
Ad egy: 1 db köztéri szobor, amin víz folyik lefelé, és azt fél órán át lehet elmélyülten pancsolgatni;
Ad kettő: 1 db párakapu, amin harmincötször át lehet rontani, mindannyiszor eksztatikusan ordibálva, hogy “Esik az eső!”, a párakaputól öt méterre működő utcazenész duó legnagyobb örömére.
Ma valószínűleg azzal tesszük a legjobbat magunknak és neki is, ha bekapcsoljuk a kertben a locsolóberendezést, aztán bedugjuk alája a kölket.

(Nem vet ránk jó fényt, de mégsem hallgatnám el: a városi szabadprogram azzal ért véget, hogy a vízinyuszi kiszabadult a kezünkből, futónyuszi üzemmódba kapcsolt, és háromszáz métert vágtázott a főtérig, mi meg, szegény öreg rokonai, lihegve iparkodtunk a nyomában. Aztán a RK hálistennek elkapta. Huhh.)

Fontossági rangsorrend

Ma este fejünkre esik KCs, másfél hétig marad. Programokat és étrendeket és lakható vendégszobát kellene gyártanom, kispekulálni, hogy miként dughatom majd bele a gyereket olyan ruhácskákba*, amelyek ugyan nekem tetszenek, de egy ötéves kifinomult ízlésének már nem felelnek meg**, gondosan megtervezni egy napirendet és ragaszkodni hozzá.
Emellett a lakásomnak takarításra lenne szüksége, a macskának szelídítésre, nekem írnom kéne két recenziót, de gyorsan, és eldöntenem, hogy mit csinálok az életemmel, ha majd nagy leszek.
Szóval számbavettem minden feladatot, aztán mindezek után begyúrtam egy tepsi zsemlét, és kilakkoztam mind a húsz körmöm pipirosra. KCs számára úgyis a körömlakkom volt a legérdekesebb a múltkori látogatásakor is.

* Vagy legalább megvarrni azokat, még csak egy van készen.
** Mostanában folyvást menyasszony akar lenni. A feminizmus szégyene ez a gyerek. A mininapóleon despota Dédi, a kétszer elvált Mama és a férfiakról általánosságban roppantul kedvezőtlen megállapítások mestere, nagyanyám, vadul forognak sírjaikban. Én csak azért nem, mert én még élek.

Magyarázom a bizonyítványom

Visszatekintve itt az elmúlt alig néhány nap történéseire, mintha kissé, hm, feltűnően kockázatvállaló magatartást tanúsítanék.
Először is nagy svunggal rákentem a fejemre a pumuklicsinálót, ami hallatlan módon nem színező, hanem festék, ráadásul olyan anyagok is vannak benne, amilyenekkel a lefolyókat szokás dugulásmentesíteni. Ammónia meg hidrogén-peroxid, blöe, olyan szaga is volt, mint amilyen a Morol márkájú patkányirtó szernek lehetett Hrabalnál. (Ez volt az, amiről az egyik betévedő epizódszereplő megállapítja, hogy “büdös, mint egy kettétépett esperes”.)
Másodszor meg épp ugyanekkora svunggal elmentem tetoválást csináltatni, ami első pillantásra szintén nem különösebben a középkorúság felé támolygó nőkre jellemző akció. Ha harmincnyolc évig kibírtam tetoválatlanul, miért éppen most.
Nos, mind a kettőre megvolt az okom, bár az elsőre valamivel kevésbé – hacsak nem számít az, hogy hallatlanul leértékelve vettem meg a festéket, 300 forintért. Tulajdonképpen amúgy is már itt kenegettem a fejem mindenféle pipiros színezőkkel, a haj megnő, mert meg szokott, és ha minden kötél szakad, átfestem vagy átfestetem, na bumm. A tetoválás azonban valamicskével tartósabb következményekkel jár – például, mint Nelli barátnőm felhívta rá a figyelmem, ezentúl már soha nem mehetek be Japánban egy nyilvános fürdőbe. (Ez elég nyomós érv a tetoválás ellen olyanok számára, akiknek viszonylag magasan szerepel a japán nyilvános fürdőzés a prioritási listáján. Talán nekem is beleférne az első kétszázba egy bakancslistán, de még lenne előtte kábé 180 más, úgyhogy végül úgy döntöttem, nem akkora kockázat ez.)
Az akciót viszont ne úgy tessék elképzelni, hogy mentem az utcán, aztán megláttam egy tetoválószalont, és beléptem, hogy gyorsan rávarrassak magamra egy nonfit, ha már úgyis van éppen egy órányi ráérő időm. Bármennyire hirtelen elhatározásnak látszik, én ezt már körülbelül fél éve tervezem, és hónapokkal ezelőtt nekiláttam a szervezésének. Szóval nem csak úgy véletlenül van rajtam éppen ez a tetoválás és éppen ott, ahol van.
Az okra Perenne trafált rá a legszebben, mikor megkérdezte, hogy “Legalább sárkányt ábrázol?”. Nos, khm, izé, tulajdonképpen igen.
A Hosszuval Közös Rémisztő Dolgunk (aka Sárkány1, mert Hosszu egy egész istállónyi Sárkányt tart számon) végére hét év után kitettük áprilisban a pontot. Most már csak javítgatások meg jegyzetek meg mellékSárkányok vannak hátra a munkából, és ugyan voltak olyan pillanatok, amikor azt hittük, sose jutunk el idáig, de megvan, készen van. Hét évbe fájt, az már egy házasságban is kritikus tömegű idő, és valahogyan pontot kellett tenni a végére. Igaz, amikor befejeztük, gyorsan ittunk egy-egy almapálinkát, de az mégse volt elég, és ezt előre is lehetett tudni, hogy nem lesz elég.
Úgyhogy szépen elmentem csináltatni egy tetoválást, a HKRD/Sárkány első szavát, mert végre leírtuk az utolsót is, és azért éppen a hátamra, mert azt sem akarom elfelejteni, hogy hányszor kívántam a hátam közepére az egész projektet, amikor zöld hajnalban a buszmegállóban ácsorogtam, a táskámban csokikkal, hogy nekivágjak egy újabb hajtépős és hentelős napnak.
Úgyhogy most végre lezártam ezt a hét évet, Hosszu is le fogja zárni nemsokára ezt a hét évet, ti meg igazán könnyen ki tudjátok találni, hogyan és miképp fogja ezt megtenni.
Így lesz kerek.

True story

A kari tanácsterem faláról olajba vakart volt rektorok bámultak lefelé, az elnök pedig éppen felszólította a jelöltet, hogy adja elő válaszait az előző háromnegyed órában elhangzott kekeckedésekre és bírálatokra, amikor én kirángattam a férjemet a női vécébe, mert a hátamon újra kellett pelenkázni a friss tetoválást.

Pumukli

Én megmondtam.

A controlfreakek derűs, vidám élete

Minekutána egy országgal odébb a bébiszitter felszívódott, holnapután az összes Csőrikék a fejünkre esnek. A legnagyobb tovafut konferenciázni, a két kicsi viszont itt marad megőrzésre.
Ennek eredményeként ma délután a szerszámoskamrában álltam térdig imbuszkulcsban, és azokat a bigyókat kerestem, amiket a konnektorba kell dugni, hogy a csemeték ne dauerolják ki a fejüket a kettőhússzal.
Hálistennek meg is találtam. Most már csak az éjjeli lámpát kell hozzászigszalagoznom az asztalhoz, nehogy magukra rántsák.

Heti összefoglaló

Vizsgáztatok, takarítok, szövegeket gyomlálok, sehol semmi érdekes. Lassan haladok, a világ viszont gyorsabban, mint én, úgyhogy időnként kicsit kapkodom a fejem, aztán visszabújok a barlangomba, és sütök némi zsemlét.
A macskaszelidítés is lassan halad, de már lehet csinálni róla ilyen fotókat, ni:

aggyunk a tradícióknak a bolond macskás nők részéről.
Betűundorom van. Roppant érdekes érzés, ilyen még nem történt velem, kíváncsian várom, mi lesz a vége. Vagy nem. Vagy igen.
Eh. Most inkább megyek, és lefújom a port a varrógépemről, mielőtt Lord Carnarvon kell ahhoz, hogy előássa a homokból.

Megszépíti a páciens fejéééét

Hadd fecsegek végre egy kicsit, a RK három napig konferenciázott, az új macskával meg még nem sikerült igazán bizalmas viszonyba kerülni, ötből két alkalommal még mindig elfut, ha meglát. Ez amúgy nem lep meg annyira, nem vagyok mostanában egy matyóhímzés, tegnapelőtt például hajnali kettőkor keltem fel (teljesen spontán, mellesleg), hogy szöveget gyomláljak. Az nem tesz jót az archamvnak.
Mindenesetre a macska már kevésbé rozoga, mint mikor befogadtuk – ugyan még mindig sokat dekkol a fotel mögött, de időnként azt is hagyja, hogy megsimogassuk, időnként még dorombol is hozzá, egészséggel eszik, iszik, a vécéjébe végzi a dolgát. Csak türelem kell hozzá, annak viszont sajnos én sosem voltam bővében, na majd most. Ezt nem lehet siettetni.
A természetet sajnos késleltetni sem lehet, hiába is próbáltam volna a cseresznyefa lelkére beszélni, hogy állj meg, lepke, állj meg, nekem most leadási határidőim vannak, adj még három napot. Ma reggel igazi Hamupipőke-partit tartottam úgy nagyjából öt méter magasságban, ez rohadt, ez kukacos, ez szottyadt, ez jöhet. Így is sikerült viszont összevadásznom két kilónyit, és különben sem árt visszafognom a bennem lakó mohó hörcsögöcskét, a kamrában még 2006-os lekvárok is vannak, minek ide ez a nagy sietség.
Arról nem is beszélve, hogy amikor én felmászok a cseresznyefára, általában elindul a fejemben valami dal. Általában olyan, amelyet amúgy irgalmatlanul utálok. Tavaly a “Nyár van és semmi baaaj, olvadunk, mint a vaaaj” volt, idén a “Gedeon bácsi a nők bálvááánya”, hát a fene sem hajlandó ezt félóránál tovább hallgatni.
Apropó haj. Miután éveket töltöttem hajszínezéssel, aztán éveket azzal, hogy várjam, őszülök-e, majd miután nem őszültem, további éveket újabb hajszínezőkkel, a múltkor
vettem magamnak egy doboz hajfestéket. Igazit.
Persze még nem kentem fel a fejemre. A színnek az a fantázianeve, hogy “érzéki rézvörös”, de az én fejemen valszínűleg az lesz a fantázianeve, hogy “Pumukli”, úgyhogy kivárom, amíg lejár a vizsgaidőszak. A diákok terrorizálásának is van határa. De aztán utána Pumukli.
Na szóval ezek vannak mostanság, köszönöm a türelmet. És most megyek csersznyét magozni.

Vááá, cseresznyeszezon

A ma reggelt már a fán kezdtem.