Nosztalgiák és nagybőgők

Már régóta tudom, de a jelek szerint mégis folyvást elfelejtem, hogy a legkelletlenebb indulások után várhatók a legnagyobb bulik, legyen szó utazásról, alkoholneműek szocializáció céljából történő fogyasztásáról, de akár könyvbemutatóról is. Mindenesetre mindig sikerül erre újra és újra rádöbbennem, pedig. Tegnap amúgy, miután sikerült alig tíz perc alatt megfőnöm és ronggyá áznom a bürgüncfalvi buszmegállóban, már sejtettem, hogy innen felfelé visz az út, de leginkább azért, mert nem nagyon láttam magam előtt egy lehetséges lefelét. (Mint látható, ebben a melegben a fantáziám is csökkentett fordulatszámon működik.)
Ezek az alkalmak amúgy mindig a lehetséges életekről is szólnak: olyanokról, amelyek akár az enyéim is lehetnének valahol-valamikor-valamiképpen, de aztán persze valahol félrementek a dolgok, túl lusta voltam, túl bátortalan, és több időt töltöttem nyavalygással, mint hogy ebből a nyavalygásból kihozzak valamit, amiben visszaköszönhet mások nyavalygása, meg nem voltam elég tökös ahhoz, hogy otthagyjam az akadémiai szféra langymeleg pocsolyáját, de ahhoz sem, hogy főbékává növesszem magam abban a pocsolyában.
Talán ezért is ennyire nehéz elindulnom valahová, mert erre is mindig rádöbbenek, és a gyávák inkább üldögélnek otthon a kemencesutban, minthogy újra és újra szembesüljenek a lehetséges életekkel, ahol mások céltudatosan és kitartóan írnak, zenélnek, fotóznak, alkotnak valamit. Pedig elindulni jó. Az elindulások szórakoztató-érdekes zenét meg sok kedves embert jelentenek (köztük olyanokat is, akiket évek óta nem láttam), bepillantást abba, mások hogyan és miért írnak verset. Az elindulásokból olyasmik adódnak, mint egy váratlanul tartalmas beszélgetés a Költőnő anyukájával, akivel tizenöt éve váltottunk szót utoljára, meg persze ilyenkor mindig ott a Professore is, aki időnként a kezembe nyom egy újabb sört, és megegyezünk abban, hogy ugyan a világ rémes, de akkor se hagyjuk magunkat, kurvaélet. És az elindulások nélkül nem érne az a döbbenet sem, hogy egyetlen este alatt három (!) dicséretet gyűjtsek be a rettenetes eská burnuszomra.
Something old, something new, something borrowed, something blue. Kölcsönvett elindulások ezek, közben folyton az órámat nézem, hogy ne késsem le az utolsó buszomat, de ez is így van jól. Talán ha minden hétre jutna valami ilyesmi, észre sem venném, hogy az este végén, mikor a bejárat előtt cigizünk, megjelenik egy tanácstalan taxis, kezében egy cetli, és arról érdeklődik: innen kell-e elszállítani egy nagybőgőt.
Hát persze hogy innen.

Címkék: hurrá, iroda, lomtalanítás, méla, uccuneki, zenebona